168 óra
2002. február 28.

Egy színésznő naplója

Létay Dóra skatulyákról és kitörésekről

Fővárosi színészként kezdte, de pályája elején merészen felbontotta pesti szerződését. Megjárta Miskolcot, Szegedet, Zalaegerszeget. Főszerepek sorát kapta. Most a Szikora János rendezte Amadeusban Constanze-ot, Mozart feleségét játssza - vendégként. Mégis ő kapta - megosztva - a legjobb vidéki színésznőnek járó Domján-díjat. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

 

Pályafutása kacifántos. Már az is meglepő: egy budai úrilány - ismerőse jellemezte így szerető iróniával - egyáltalán miért választotta ezt a rém nehéz hivatást.
- A budai úrilányságról annyit: az átkos idők előtt még a nagyszüleim vásárolták azt a hűvösvölgyi házat, ahol felnőttem. Az igazán polgári, értelmiségi környezet pedig nem mond ellent annak, hogy négyéves korom óta kizárólag a színház érdekelt. A Toldy Gimnáziumban is leginkább az iskolai teátrum izgatott, és tagja voltam a Bodansky György és Puskás Tamás vezette Pinceszínháznak is. De hogy pontosan mi hajtott erre a pályára - az bizonyára túl van a ráción.

A főiskolára elsőre bekerült, s miután kijárta, mindjárt a Budapesti Kamaraszínházhoz szerződhetett. Egy év után nyilatkozta: inkább Miskolcra menekül a "szőke nős" szerepkör elöl. Már a főiskolán skatulyázták?
- Már ott. Volt tanárom, aki azt mondta: gondosan őrizgessem, jegeljem szöszke naivaságomat, s ha kell, melegítsem tálalhatóvá, mert attól leszek piacképes. A főiskolán ugyanis általában karakterekben gondolkodnak. Sőt, a kollégium folyosóin sokszor találkoztam nagynevű művészek másolataival. Ez megdöbbentett. Tapasztalatlan voltam, másként gondolkodtam a színházról, mint azok a társaim, akik már több évet lehúztak valamelyik teátrum stúdiójában.

Abba az osztályba járt, amelynek vezetéséről Békés András fél év után lemondott.
-A szóbeszédek ellenére nem miattunk. A szakmától kedvetlenedett el. Megértem. Számomra persze óriási veszteséget jelentett a távozása. Ő többet látott bennem külső adottságaimnál: első feladatként a Csongor és Tünde Mirígyét osztotta rám. Bibircsókosan játszottam, hónom alatt baseballütővel.  Imádtam a szerepet. Csak hát Békés elment, én meg szinte "bebábozódtam" a főiskolán: évekig nem volt lehetőségem arra, hogy kimásszak a szöszke skatulyájából, megtudjam, mire is vagyok képes igazán.

Sokat akkor nem tanult ott.
- Abból is lehet azért tanulni, ha a tanárai félreismerik a diákot.

Ember legyen a talpán az a színinövendék, akinek ettől erősödik a szakmai biztonsága.
- Szerencsém is volt. Sokat jelentett Törőcsik Mari néhány hetes kurzusa harmadévben. És az, hogy végzős főiskolásként Hegyi Árpád Jutocsa, a miskolci színház direktora hívott Szép Ernő Háromlevelű lóhere című darabjának a főszerepére. Verebes István partnere voltam Telihay Péter rendezésében. Miskolcon igazi csapattal, remek társulattal találkoztam.

Diplomázva miért volt szüksége a pesti kitérőre? Kezdhette volna mindjárt Miskolcon a szakmát.
- Úgy volt, hogy diploma után a budapesti Nemzeti Színházhoz szerződöm. Azért ez elég komoly ajánlatnak számított. A direktor Csiszár Imréről pontosan tudtam, hogy nem panelekben gondolkodik: a színészt látja bennem, nem valami egyenkaraktert. Aláírtam a szerződést. Másnap a rádióban hallottam: az igazgató távozik. Az MDF-kormány idején történt ez. Akkor is zavaros idők jártak. Erre én a magam zavarában jelentkeztem a Budapesti Kamaraszínháznál, ahol még főiskolásként voltam gyakorlatos. Szerződtettek, de már az elején sejtettem: gondok lesznek. Az egyik rendező ugyanis azt mondta: nem tudja eldönteni, szőke naiva vagyok-e, vagy szőke démon.

Azután visszatalált Miskolcra, ahol pillanatok alatt sztár lett. Eljátszotta Lulut, a My Fair Lady Elisáját, az Ármány és szerelem Lujzáját, Salomét, a Sörgyári capriccio Maryskáját. Az évad színésznőjévé választották. A második év után néhány társával mégis átszerződött Szegedre. Hálátlan típus?
- Az igazgatóm annak tartott. Tény, hogy két év alatt tizenegy bemutatóm volt. Csupa főszerep. Eszelősen élveztem a helyzetet. Mindent akartam: operettet, klasszikusokat, vígjátékot. Gondoltam, teher alatt nő a pálma. Még a bukások is belefértek ebbe. Ha önző módon csak a saját szakmai fejlődésemet nézem: jót tett nekem az a sorozat. Másrészt ma már azt gondolom: ennyi mindent mégsem szabad ráterhelni egy színészre. Zsinórban, párhuzamosan nem lehet tisztességgel Júliát, My Fair Ladyt, Salomét játszani.

Azért a felismerés mellett bizonyára kemény akarat is kellett ahhoz, hogy feladja a miskolci sztárságot.
- Más okból jöttem el. Igazi szívszerelmeim a szobaszínházi, csarnokbéli bemutatók voltak. Kialakult körülöttünk egy igen erős, szűk alkotói közösség: Faragó Zsuzsa, Telihay Péter, Zsótér Sándor, Szerémi Zoltán, Quintus Konrád. Az egyéni akcióknál mindig is fontosabb volt számomra, hogy csapatra leljek: ebben látom a színház lényegét. Így hát, amikor Szikora János áthívta Szegedre Telihayt és Zsótért - egyértelmű volt, hogy a csapatnak együtt kell maradnia.

Szikora szegedi kísérlete végül kudarcba fúlt. De ön már korábban továbbállt, hátrahagyva a társulatot. Pedig ott is kényeztették szerepekkel.
- Az ember azt gondolná: Miskolcon, az acélvárosban nehezebb színházat csinálni, mint az egyetemeire büszke Szegeden. Fordított a helyzet. A miskolci közönség fanatikusan rajongott a színházért. A város aluljáróiban "I love Zsótér" feliratú graffitókat lehetett látni. Ezzel szemben a szegedi publikum kritikusabb, és ami az igazi baj: gőgösebb. Ráadásul úgy éreztem, hogy a háromtagozatú színház belharcai közepette mi, "prózisták" könnyűsúlyú bábocskák vagyunk. Két év után valóban átszerződtem Zalaegerszegre.

Ahol egyetlen évadot töltött.
- Boldogan mentem oda Bereményi Gézáék hívására. Hihetetlenül jó társulatban találtam magam. Verebes István rendezésében mindjárt csináltunk is - irdatlan munkával, teljes erőbedobással, hittel, lelkesedéssel - egy remekbe szabott Sweet Charityt. Tökéletes műhelymunka volt. Zalaegerszeg a világ végén van, mindentől izoláltan, ahol semmi nem zavarja az alkotói fantáziát. Másrészt a bemutató után döbbentem rá: a szakma még csak nem is tud az előadásról, a várost többórás intercityút után is csak átszállással lehet megközelíteni. Akkor rájöttem: a színész nem alkothat a fióknak, mert ezt a műfajt nem tudja felfedezni a hálás utókor.

Úgy látszott, szerencséje van: Iglódi István 1999-ben szerződéssel várta a Nemzetiben. Annyit hallottam: a darab olvasópróbáját követően inkább visszamondta társulati tagságát.
- Nagyszerű kollégákkal játszhattam volna, nem a csapattal volt baj. Csakhogy hátborzongató volt az olvasópróba: a rendező elsárgult papirosokat simogatott az asztalon, és arról értekezett fátyolos hangon, hogy 1212-ben négyszáz írre csak tizenkét fürdőkád jutott. A darab szempontjából indifferens eszmefuttatás volt. A sokat látott kollégák megadó egykedvűséggel hallgatták, én meg azon töprengtem, vajon mi következhet a rendező szavaiból - talán mi sem fürödhetünk a bemutatóig? Másnap azt mondtam az igazgatónak: nem azért küszködtem évekig vidéken, hogy Pestre feljutva mindjárt bukjak egy csúfosat. Az igazgató beleegyezett, hogy összetépjük a szerződést.

Ön viszont azóta is szabadúszó. Nem bánta meg?
- Előbb a színházaknál próbálkoztam: szeretünk, mondták, helyes vagy, de nincs hely. Akkor a szinkronstúdiókat hívogattam. Kérdezték: maga színész? Igen. Jó, jöjjön regisztrációra, majd kipróbáljuk. Megtörtént, és ma már egyre több a munka. Később megtalált a Kisváros stábja is: bibircsókos nősténymaffiózót játszhattam pár részen át. Aztán főszerepet kaptam Sopsits Árpád Torzók című filmjében. Ajándék a sorstól: soha nem forgattam addig nagy szerepet. A filmezés elképesztő összpontosítást követel az embertől. Őrült perverzió, ahogy odabújik az arcodhoz a kamera, átjár, kifürkészi, rögzíti a gondolataidat. Szinte erotikus élmény.

Három év alatt két színházi feladatot kapott. Meg egy díjat, mely igazolja: harmadmagával - a kitüntetés történetében először adták megosztva - a legjobb vidéki színésznő. Sok abszurd helyzetet megélt.
- Kollégáktól hallottam: a díjakat nem épp akkor kapja meg a színész, amikor rászolgál, hanem amikor adminisztratíve is sorra kerül. Ettől függetlenül örülök neki. Egyébként valóban keveset játszom, még nincs bennem semmi sértettség, düh vagy görcs. Marad időm írni. Most eben élem ki alkotói energiámat. Ez is gyerekkori mánia, azóta vezetek naplót. Újraolvasva az elmúlt évek feljegyzéseit rájöttem: talán mások számára is érdekes lehet. És persze az írás más műfajai szintén foglalkoztatnak.

A Domján-díj átvételén naplójából olvasott fel. Kötetbe foglalva az írás alighanem izgalmas, anatómiai pontosságú feltárása lehet egyfajta színészi létezésnek. Mikor lesz belőle könyv?
- Óvatos vagyok. Mert volt, aki azt mondta: jó biznisz egy magyar Bridget Jones. Csakhogy én nem annak szántam. Azt gondolom, még színészanatómiánál is több. És ahogy színészként sem az volt a célom, hogy felsliccelt szoknyában mutogassam magam a női magazinok címlapján, úgy az írásom körül sem szeretnék bulvárszenzációt kelteni.

Mégis, hogyan képzeli a könyv kiadását?
- Tényleg nehéz ügy. Mert ráadásul ami a kiadóknál való kilincselést, kuncsorgást illeti - hát az nekem nemigen megy. Ez talán tényleg a budai úrilányságomból fakad. Azért mindent megteszek, hogy a munkám eredménye a legjobb, legkidolgozottabb legyen. Ám azt már nem érzem elegánsnak, hogy házalni kezdjek azzal, amiben ott a szívem, a lelkem.

 

LÉTAY DÓRA FELJEGYZÉSEIBŐL:

2001. február 22. Szolnok
Constanze naplója
Iván, akár egy gyerek, nyitott minden újra, meghallgatja a javaslataimat, sőt, bíztat, mondjam végig a jelenetet saját szavaimmal, és ahol "luk" van, ott csak panaszkodjak bátran. Ő is azt teszi. Gondolkodik, töpreng, próbál, csodálkozik és nevet, úgy nevet, mint egy kisfiú.
Fölszegi az állát, csíkra húzódik a szeme, orra mellett ráncok gyűlnek - egyébként valószerűtlenül sima arcán -, és kicsit előreálló fogai kivillannak, amitől az arisztokratából egyszerre kópé lesz.
Az egész női kar engem irigyel, amiért csókolózhatok a Darvas Ivánnal.
Köszi szépen!
Egy hónap kellett, hogy feloldódjak.
A közös játék cinkossá tesz, ettől érzik úgy sokszor a színészek, hogy már-már szeretik egymást.

1998. november 9.
Levelek a színészházból
Pocsékul érzem magam.
Itt próbálok egy idegen városban egy idegen társulattal, lakom egy megszokhatatlan színészlakásban, és még egy asztal sincs, amin írni tudnék, ezért körmölök hanyatt fekve, mint valami beteg.
Ahhoz, hogy ne sírjam el magam minden alkalommal, amikor a lakásba lépek, kéne még egy-két szőnyeg, egy ágytakaró, egy fotel, egy lámpabúra, egy polc, egy tükör és egy rakás növény. Nem túlzok. Semmi sincs. De hát nem ezért jöttem ide. Most meg ne kérdezze, hogy miért.

1998. november 21.
Mindjárt a Keletiben vagyok (este 9 óra), és mellettem egy kopasz fiú a Hitler bizalmasa voltam című könyvet olvassa. Buta, mélyen ülő, veszélyes szeme van.
Anya szerint sovány vagyok. Hozza a sok kész kaját a hűtőmbe. Meg zsömlét. Friss párizsit, sonkát. Kakaóport, tejet. Pedig nem is kívánom.
Érzem jelét az ősz akaratának arcom kipattogzásán, hangulatom nyomottságán, testem elnehezülésén.
Tényleg nem vagyok kövér, csak nehéz. Ez lelki kérdés. Egyszer azt mondta nekem a Végvári: nézem, nézem a színpadon a Dórit, és azt látom, hogy az egyik pillanatban kövér, aztán öt perc múlva, mikor ránézek újra, elcsodálkozom, hogy jé, milyen sovány.
Azt akarom elérni, hogy testileg állandó legyek.