Blikk Nők 2005. június 29. Létay Dóra: Az egyedüllét már nem riaszt Létay Dóra játszotta már többek között Júliát, Beatricét, Eliza Doolittle-t, most pedig Pongrácz Rékát, a Jóban Rosszban sorozat doktornőjét alakítja. Rendkívül sikeres színpadi színésznő, akit mára már az egész ország ismer a képernyőről. Amikor jelentkeztél a sorozatba, nem tartottál attól, hogy háttérbe szorul a színpadi karriered? Végül is, ha valaki bekerül egy napi sorozatba, számítania kell rá, hogy ez rengeteg elfoglaltsággal jár. Kemény munka, talán még a színpadinál is megerőltetőbb. Persze, számomra nagyon fontos volt, hogy a színházi szerepeimet is megtarthassam, és ezt a sorozat készítői szerencsére tiszteletben tartották. Egyetlen szerepemet sem kellett lemondanom. Ráadásul idén nyáron még a Keszthelyi Nyári Játékok tíz Vízkereszt, vagy amit akartok előadása is belefér a programomba, mert pont akkor szünetel majd a forgatás. És utána kapok egy hét szabadságot! Nagyon gyorsan és intenzíven fogom kipihenni magam. Már gyerekkorodban is színész akartál lenni? Igen, már négyéves koromtól tudtam, hogy színésznő leszek. Soha nem érdekelt más pálya, mindig csak az, hogy tükröt tartsak az emberek elé, megmutassam nekik önmagukat, az érzelmeiket, az egymáshoz való viszonyukat. Mégis azt hallottam, egy ideig bölcsészpályára készültél. Egy apró megingás a lázadó, gimis időszakban. Annak ellenére, hogy már akkor is a színház volt az életem. Tizenkét évesen a Magyar Rádió Gyermekstúdiójában játszottam, később pedig a Pinceszínházban, illetve a Toldy Teátrumban. De a "lázadás" nem tartott sokáig, erősebb volt bennem az önkifejezés és a mások megértése, a más karakterek és emberi viszonyok megmutatása iránti vágy. Így az ELTE angol-magyar szakának szóbelijére már nem is mentem el. A színművészetire pedig egyből felvettek. Az elmúlt években az összes "nagy női szerepet" eljátszottad. Van még szerepálmod? Nincs. A főiskola utáni években jószerivel le sem jöttem a színpadról. Eljátszhattam mindent, amiről csak egy fiatal színésznő álmodhat. Voltam primadonna, éppúgy, mint Csehov-hősnő. És azóta is elkényeztet az élet, minden évben megtalált, illetve megtalál egy-két igazán fantasztikus szerep! És ami külön kegy, hogy rendre olyan karaktereket kapok, akár a színházban, akár filmen, akiknek a sorsa találkozik azzal, ahol én éppen tartok az életemben, vagy amilyen emberi kérdések éppen foglalkoztatnak. Pongrácz Rékának, a Jóban Rosszban doktornőjének életében is számos olyan helyzetet látok, amelyet színészként nagyon fontosnak tartok kifejezni, eljátszani. Hasonlítotok? Rengeteg mindenben. Talán kevésbé vagány, de a szélsőséges helyzetekben róla is mindig kiderül, mennyire erős nő. A magánéletben talán kicsit sokat bizonytalankodik, de már egyre kevesebbet! Én is mindig szélsőségesen éltem meg az érzelmeimet. Minden szerelem egy öt felvonásos dráma volt, a maga minden mélységével együtt. És nagy tépelődés előzött meg minden szakítást, melyekbe aztán rendre belehaltam. Mára megtanultam kordában tartani az érzelmeimet. Tudom, fölismerem, hogy nekem mi a jó, és ami nem az, azt nem félek lezárni. Aztán megtanultam nem félni attól, hogy egyedül legyek. Neked személy szerint melyik férfitípus tetszik jobban? A Lukács Sándor alakította Mihály, a nyugodt, rendes férfi vagy a Sághy Tamás által megjelenített kemény és kétszínű Nándi? A tévésorozatokat a szélsőséges karakterek jellemzik, mert a rendezők érzelmi reakciókat akarnak kiváltani a nézőkből. Egyes karakterekkel el akarják nyerni a szeretetét, mások meg szándékoltan ellenszenvesek. De már a sorozathősök is összetett karakterek, nem egyszerűen jók vagy rosszak. A való életben pedig végképp nem lehet ennyire sarkítani. Ezért én nem is tipizálom az embereket, nincs Mihály- és Nándi-típus. Mindenkiben a tehetséget keresem, mert lenyűgöz, ha valaki kiemelkedik valamiben. Egy szerelmi kapcsolat pedig még ennél is bonyolultabb, hiszen abban leírhatatlan, megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Az interneten olvastam, hogy az egyik szinkronrendező "szinkrongépnek" nevezett, annyira jól csinálod azt a műfajt. (Elkomorodik az arca, úgy tűnik, nem tetszik neki a megnevezés.) Ezt elismerésnek szánta, bár kicsit fura érzés, mikor az embert géphez hasonlítják. Szerintem arra gondolhatott, hogy mindent elsőre, tökéletesen megcsinálsz. Imádok szinkronizálni, nagy kihívás számomra. Azt tartom a legnagyobb dicséretnek, ha nem ismerik fel a hangomat! Megpróbálok az adott külföldi színész karakteréhez idomulni, hogy pontosan kövessem a hangommal, ami az arcán van, amit éppen játszik. Éppen ezért a hangszínem is hozzá igazítom. Samantha például a Szex és New Yorkból több mint tíz évvel idősebb nálam, ezt is figyelembe kell vennem, mikor szinkronizálom. Ezért a legérettebb, legdögösebb hangomat használom. Év közben, a forgatás, a színház, a szinkron mellett, hogyan töltődsz fel? Igazi városi lányként sosem voltam nagy természetjáró, mostanában mégis a vidéki táj, a víz, a nyugalom kapcsol ki igazán. A látványtól, az illatoktól, a csöndtől töltődöm föl és attól, hogy ilyenkor nem kell senkinek sem megfelelnem, illetve egész nap talpig sminkben lennem. Csak relaxálni. Ha pedig lenne rá módom, illetve időm, utaznék! Vadregényes tájakra, Amerikába, Franciaországba, a Távol-Keletre. Gondolkoztál már a gyerekvállaláson? Úgy vélem, ezt sosem szabad görcsösen tervezgetni, határidőket szabni magunknak, hogy jó, akkor harmincéves koromig mindenképpen gyereket kell szülnöm. Érzem, tudom, hogy leszek anya, a vágy, az ösztön, a késztetés bennem van, és remélem, mindez már nem várat magára túl sokáig.
NÉVJEGY: Csaba Orsi
|