168 óra
2002. február 28.

Egy színésznõ naplója

Létay Dóra skatulyákról és kitörésekrõl

Fõvárosi színészként kezdte, de pályája elején merészen felbontotta pesti szerzõdését. Megjárta Miskolcot, Szegedet, Zalaegerszeget. Fõszerepek sorát kapta. Most a Szikora János rendezte Amadeusban Constanze-ot, Mozart feleségét játssza - vendégként. Mégis õ kapta - megosztva - a legjobb vidéki színésznõnek járó Domján-díjat. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

Pályafutása kacifántos. Már az is meglepõ: egy budai úrilány - ismerõse jellemezte így szeretõ iróniával - egyáltalán miért választotta ezt a rém nehéz hivatást.
- A budai úrilányságról annyit: az átkos idõk elõtt még a nagyszüleim vásárolták azt a hûvösvölgyi házat, ahol felnõttem. Az igazán polgári, értelmiségi környezet pedig nem mond ellent annak, hogy négyéves korom óta kizárólag a színház érdekelt. A Toldy Gimnáziumban is leginkább az iskolai teátrum izgatott, és tagja voltam a Bodansky György és Puskás Tamás vezette Pinceszínháznak is. De hogy pontosan mi hajtott erre a pályára - az bizonyára túl van a ráción.

A fõiskolára elsõre bekerült, s miután kijárta, mindjárt a Budapesti Kamaraszínházhoz szerzõdhetett. Egy év után nyilatkozta: inkább Miskolcra menekül a "szõke nõs" szerepkör elöl. Már a fõiskolán skatulyázták?
- Már ott. Volt tanárom, aki azt mondta: gondosan õrizgessem, jegeljem szöszke naivaságomat, s ha kell, melegítsem tálalhatóvá, mert attól leszek piacképes. A fõiskolán ugyanis általában karakterekben gondolkodnak. Sõt, a kollégium folyosóin sokszor találkoztam nagynevû mûvészek másolataival. Ez megdöbbentett. Tapasztalatlan voltam, másként gondolkodtam a színházról, mint azok a társaim, akik már több évet lehúztak valamelyik teátrum stúdiójában.

Abba az osztályba járt, amelynek vezetésérõl Békés András fél év után lemondott.
-A szóbeszédek ellenére nem miattunk. A szakmától kedvetlenedett el. Megértem. Számomra persze óriási veszteséget jelentett a távozása. Õ többet látott bennem külsõ adottságaimnál: elsõ feladatként a Csongor és Tünde Mirígyét osztotta rám. Bibircsókosan játszottam, hónom alatt baseballütõvel.  Imádtam a szerepet. Csak hát Békés elment, én meg szinte "bebábozódtam" a fõiskolán: évekig nem volt lehetõségem arra, hogy kimásszak a szöszke skatulyájából, megtudjam, mire is vagyok képes igazán.

Sokat akkor nem tanult ott.
- Abból is lehet azért tanulni, ha a tanárai félreismerik a diákot.

Ember legyen a talpán az a színinövendék, akinek ettõl erõsödik a szakmai biztonsága.
- Szerencsém is volt. Sokat jelentett Törõcsik Mari néhány hetes kurzusa harmadévben. És az, hogy végzõs fõiskolásként Hegyi Árpád Jutocsa, a miskolci színház direktora hívott Szép Ernõ Háromlevelû lóhere címû darabjának a fõszerepére. Verebes István partnere voltam Telihay Péter rendezésében. Miskolcon igazi csapattal, remek társulattal találkoztam.

Diplomázva miért volt szüksége a pesti kitérõre? Kezdhette volna mindjárt Miskolcon a szakmát.
- Úgy volt, hogy diploma után a budapesti Nemzeti Színházhoz szerzõdöm. Azért ez elég komoly ajánlatnak számított. A direktor Csiszár Imrérõl pontosan tudtam, hogy nem panelekben gondolkodik: a színészt látja bennem, nem valami egyenkaraktert. Aláírtam a szerzõdést. Másnap a rádióban hallottam: az igazgató távozik. Az MDF-kormány idején történt ez. Akkor is zavaros idõk jártak. Erre én a magam zavarában jelentkeztem a Budapesti Kamaraszínháznál, ahol még fõiskolásként voltam gyakorlatos. Szerzõdtettek, de már az elején sejtettem: gondok lesznek. Az egyik rendezõ ugyanis azt mondta: nem tudja eldönteni, szõke naiva vagyok-e, vagy szõke démon.

Azután visszatalált Miskolcra, ahol pillanatok alatt sztár lett. Eljátszotta Lulut, a My Fair Lady Elisáját, az Ármány és szerelem Lujzáját, Salomét, a Sörgyári capriccio Maryskáját. Az évad színésznõjévé választották. A második év után néhány társával mégis átszerzõdött Szegedre. Hálátlan típus?
- Az igazgatóm annak tartott. Tény, hogy két év alatt tizenegy bemutatóm volt. Csupa fõszerep. Eszelõsen élveztem a helyzetet. Mindent akartam: operettet, klasszikusokat, vígjátékot. Gondoltam, teher alatt nõ a pálma. Még a bukások is belefértek ebbe. Ha önzõ módon csak a saját szakmai fejlõdésemet nézem: jót tett nekem az a sorozat. Másrészt ma már azt gondolom: ennyi mindent mégsem szabad ráterhelni egy színészre. Zsinórban, párhuzamosan nem lehet tisztességgel Júliát, My Fair Ladyt, Salomét játszani.

Azért a felismerés mellett bizonyára kemény akarat is kellett ahhoz, hogy feladja a miskolci sztárságot.
- Más okból jöttem el. Igazi szívszerelmeim a szobaszínházi, csarnokbéli bemutatók voltak. Kialakult körülöttünk egy igen erõs, szûk alkotói közösség: Faragó Zsuzsa, Telihay Péter, Zsótér Sándor, Szerémi Zoltán, Quintus Konrád. Az egyéni akcióknál mindig is fontosabb volt számomra, hogy csapatra leljek: ebben látom a színház lényegét. Így hát, amikor Szikora János áthívta Szegedre Telihayt és Zsótért - egyértelmû volt, hogy a csapatnak együtt kell maradnia.

Szikora szegedi kísérlete végül kudarcba fúlt. De ön már korábban továbbállt, hátrahagyva a társulatot. Pedig ott is kényeztették szerepekkel.
- Az ember azt gondolná: Miskolcon, az acélvárosban nehezebb színházat csinálni, mint az egyetemeire büszke Szegeden. Fordított a helyzet. A miskolci közönség fanatikusan rajongott a színházért. A város aluljáróiban "I love Zsótér" feliratú graffitókat lehetett látni. Ezzel szemben a szegedi publikum kritikusabb, és ami az igazi baj: gõgösebb. Ráadásul úgy éreztem, hogy a háromtagozatú színház belharcai közepette mi, "prózisták" könnyûsúlyú bábocskák vagyunk. Két év után valóban átszerzõdtem Zalaegerszegre.

Ahol egyetlen évadot töltött.
- Boldogan mentem oda Bereményi Gézáék hívására. Hihetetlenül jó társulatban találtam magam. Verebes István rendezésében mindjárt csináltunk is - irdatlan munkával, teljes erõbedobással, hittel, lelkesedéssel - egy remekbe szabott Sweet Charityt. Tökéletes mûhelymunka volt. Zalaegerszeg a világ végén van, mindentõl izoláltan, ahol semmi nem zavarja az alkotói fantáziát. Másrészt a bemutató után döbbentem rá: a szakma még csak nem is tud az elõadásról, a várost többórás intercityút után is csak átszállással lehet megközelíteni. Akkor rájöttem: a színész nem alkothat a fióknak, mert ezt a mûfajt nem tudja felfedezni a hálás utókor.

Úgy látszott, szerencséje van: Iglódi István 1999-ben szerzõdéssel várta a Nemzetiben. Annyit hallottam: a darab olvasópróbáját követõen inkább visszamondta társulati tagságát.
- Nagyszerû kollégákkal játszhattam volna, nem a csapattal volt baj. Csakhogy hátborzongató volt az olvasópróba: a rendezõ elsárgult papirosokat simogatott az asztalon, és arról értekezett fátyolos hangon, hogy 1212-ben négyszáz írre csak tizenkét fürdõkád jutott. A darab szempontjából indifferens eszmefuttatás volt. A sokat látott kollégák megadó egykedvûséggel hallgatták, én meg azon töprengtem, vajon mi következhet a rendezõ szavaiból - talán mi sem fürödhetünk a bemutatóig? Másnap azt mondtam az igazgatónak: nem azért küszködtem évekig vidéken, hogy Pestre feljutva mindjárt bukjak egy csúfosat. Az igazgató beleegyezett, hogy összetépjük a szerzõdést.

Ön viszont azóta is szabadúszó. Nem bánta meg?
- Elõbb a színházaknál próbálkoztam: szeretünk, mondták, helyes vagy, de nincs hely. Akkor a szinkronstúdiókat hívogattam. Kérdezték: maga színész? Igen. Jó, jöjjön regisztrációra, majd kipróbáljuk. Megtörtént, és ma már egyre több a munka. Késõbb megtalált a Kisváros stábja is: bibircsókos nõsténymaffiózót játszhattam pár részen át. Aztán fõszerepet kaptam Sopsits Árpád Torzók címû filmjében. Ajándék a sorstól: soha nem forgattam addig nagy szerepet. A filmezés elképesztõ összpontosítást követel az embertõl. Õrült perverzió, ahogy odabújik az arcodhoz a kamera, átjár, kifürkészi, rögzíti a gondolataidat. Szinte erotikus élmény.

Három év alatt két színházi feladatot kapott. Meg egy díjat, mely igazolja: harmadmagával - a kitüntetés történetében elõször adták megosztva - a legjobb vidéki színésznõ. Sok abszurd helyzetet megélt.
- Kollégáktól hallottam: a díjakat nem épp akkor kapja meg a színész, amikor rászolgál, hanem amikor adminisztratíve is sorra kerül. Ettõl függetlenül örülök neki. Egyébként valóban keveset játszom, még nincs bennem semmi sértettség, düh vagy görcs. Marad idõm írni. Most eben élem ki alkotói energiámat. Ez is gyerekkori mánia, azóta vezetek naplót. Újraolvasva az elmúlt évek feljegyzéseit rájöttem: talán mások számára is érdekes lehet. És persze az írás más mûfajai szintén foglalkoztatnak.

A Domján-díj átvételén naplójából olvasott fel. Kötetbe foglalva az írás alighanem izgalmas, anatómiai pontosságú feltárása lehet egyfajta színészi létezésnek. Mikor lesz belõle könyv?
- Óvatos vagyok. Mert volt, aki azt mondta: jó biznisz egy magyar Bridget Jones. Csakhogy én nem annak szántam. Azt gondolom, még színészanatómiánál is több. És ahogy színészként sem az volt a célom, hogy felsliccelt szoknyában mutogassam magam a nõi magazinok címlapján, úgy az írásom körül sem szeretnék bulvárszenzációt kelteni.

Mégis, hogyan képzeli a könyv kiadását?
- Tényleg nehéz ügy. Mert ráadásul ami a kiadóknál való kilincselést, kuncsorgást illeti - hát az nekem nemigen megy. Ez talán tényleg a budai úrilányságomból fakad. Azért mindent megteszek, hogy a munkám eredménye a legjobb, legkidolgozottabb legyen. Ám azt már nem érzem elegánsnak, hogy házalni kezdjek azzal, amiben ott a szívem, a lelkem.

LÉTAY DÓRA FELJEGYZÉSEIBÕL:

2001. február 22. Szolnok
Constanze naplója
Iván, akár egy gyerek, nyitott minden újra, meghallgatja a javaslataimat, sõt, bíztat, mondjam végig a jelenetet saját szavaimmal, és ahol "luk" van, ott csak panaszkodjak bátran. Õ is azt teszi. Gondolkodik, töpreng, próbál, csodálkozik és nevet, úgy nevet, mint egy kisfiú.
Fölszegi az állát, csíkra húzódik a szeme, orra mellett ráncok gyûlnek - egyébként valószerûtlenül sima arcán -, és kicsit elõreálló fogai kivillannak, amitõl az arisztokratából egyszerre kópé lesz.
Az egész nõi kar engem irigyel, amiért csókolózhatok a Darvas Ivánnal.
Köszi szépen!
Egy hónap kellett, hogy feloldódjak.
A közös játék cinkossá tesz, ettõl érzik úgy sokszor a színészek, hogy már-már szeretik egymást.

1998. november 9.
Levelek a színészházból
Pocsékul érzem magam.
Itt próbálok egy idegen városban egy idegen társulattal, lakom egy megszokhatatlan színészlakásban, és még egy asztal sincs, amin írni tudnék, ezért körmölök hanyatt fekve, mint valami beteg.
Ahhoz, hogy ne sírjam el magam minden alkalommal, amikor a lakásba lépek, kéne még egy-két szõnyeg, egy ágytakaró, egy fotel, egy lámpabúra, egy polc, egy tükör és egy rakás növény. Nem túlzok. Semmi sincs. De hát nem ezért jöttem ide. Most meg ne kérdezze, hogy miért.

1998. november 21.
Mindjárt a Keletiben vagyok (este 9 óra), és mellettem egy kopasz fiú a Hitler bizalmasa voltam címû könyvet olvassa. Buta, mélyen ülõ, veszélyes szeme van.
Anya szerint sovány vagyok. Hozza a sok kész kaját a hûtõmbe. Meg zsömlét. Friss párizsit, sonkát. Kakaóport, tejet. Pedig nem is kívánom.
Érzem jelét az õsz akaratának arcom kipattogzásán, hangulatom nyomottságán, testem elnehezülésén.
Tényleg nem vagyok kövér, csak nehéz. Ez lelki kérdés. Egyszer azt mondta nekem a Végvári: nézem, nézem a színpadon a Dórit, és azt látom, hogy az egyik pillanatban kövér, aztán öt perc múlva, mikor ránézek újra, elcsodálkozom, hogy jé, milyen sovány.
Azt akarom elérni, hogy testileg állandó legyek.