Blikk Nõk 2005. június 29. Létay Dóra: Az egyedüllét már nem riaszt Létay Dóra játszotta már többek között Júliát, Beatricét, Eliza Doolittle-t, most pedig Pongrácz Rékát, a Jóban Rosszban sorozat doktornõjét alakítja. Rendkívül sikeres színpadi színésznõ, akit mára már az egész ország ismer a képernyõrõl. Amikor jelentkeztél a sorozatba, nem tartottál attól, hogy háttérbe szorul a színpadi karriered? Végül is, ha valaki bekerül egy napi sorozatba, számítania kell rá, hogy ez rengeteg elfoglaltsággal jár. Kemény munka, talán még a színpadinál is megerõltetõbb. Persze, számomra nagyon fontos volt, hogy a színházi szerepeimet is megtarthassam, és ezt a sorozat készítõi szerencsére tiszteletben tartották. Egyetlen szerepemet sem kellett lemondanom. Ráadásul idén nyáron még a Keszthelyi Nyári Játékok tíz Vízkereszt, vagy amit akartok elõadása is belefér a programomba, mert pont akkor szünetel majd a forgatás. És utána kapok egy hét szabadságot! Nagyon gyorsan és intenzíven fogom kipihenni magam. Már gyerekkorodban is színész akartál lenni? Igen, már négyéves koromtól tudtam, hogy színésznõ leszek. Soha nem érdekelt más pálya, mindig csak az, hogy tükröt tartsak az emberek elé, megmutassam nekik önmagukat, az érzelmeiket, az egymáshoz való viszonyukat. Mégis azt hallottam, egy ideig bölcsészpályára készültél. Egy apró megingás a lázadó, gimis idõszakban. Annak ellenére, hogy már akkor is a színház volt az életem. Tizenkét évesen a Magyar Rádió Gyermekstúdiójában játszottam, késõbb pedig a Pinceszínházban, illetve a Toldy Teátrumban. De a "lázadás" nem tartott sokáig, erõsebb volt bennem az önkifejezés és a mások megértése, a más karakterek és emberi viszonyok megmutatása iránti vágy. Így az ELTE angol-magyar szakának szóbelijére már nem is mentem el. A színmûvészetire pedig egybõl felvettek. Az elmúlt években az összes "nagy nõi szerepet" eljátszottad. Van még szerepálmod? Nincs. A fõiskola utáni években jószerivel le sem jöttem a színpadról. Eljátszhattam mindent, amirõl csak egy fiatal színésznõ álmodhat. Voltam primadonna, éppúgy, mint Csehov-hõsnõ. És azóta is elkényeztet az élet, minden évben megtalált, illetve megtalál egy-két igazán fantasztikus szerep! És ami külön kegy, hogy rendre olyan karaktereket kapok, akár a színházban, akár filmen, akiknek a sorsa találkozik azzal, ahol én éppen tartok az életemben, vagy amilyen emberi kérdések éppen foglalkoztatnak. Pongrácz Rékának, a Jóban Rosszban doktornõjének életében is számos olyan helyzetet látok, amelyet színészként nagyon fontosnak tartok kifejezni, eljátszani. Hasonlítotok? Rengeteg mindenben. Talán kevésbé vagány, de a szélsõséges helyzetekben róla is mindig kiderül, mennyire erõs nõ. A magánéletben talán kicsit sokat bizonytalankodik, de már egyre kevesebbet! Én is mindig szélsõségesen éltem meg az érzelmeimet. Minden szerelem egy öt felvonásos dráma volt, a maga minden mélységével együtt. És nagy tépelõdés elõzött meg minden szakítást, melyekbe aztán rendre belehaltam. Mára megtanultam kordában tartani az érzelmeimet. Tudom, fölismerem, hogy nekem mi a jó, és ami nem az, azt nem félek lezárni. Aztán megtanultam nem félni attól, hogy egyedül legyek. Neked személy szerint melyik férfitípus tetszik jobban? A Lukács Sándor alakította Mihály, a nyugodt, rendes férfi vagy a Sághy Tamás által megjelenített kemény és kétszínû Nándi? A tévésorozatokat a szélsõséges karakterek jellemzik, mert a rendezõk érzelmi reakciókat akarnak kiváltani a nézõkbõl. Egyes karakterekkel el akarják nyerni a szeretetét, mások meg szándékoltan ellenszenvesek. De már a sorozathõsök is összetett karakterek, nem egyszerûen jók vagy rosszak. A való életben pedig végképp nem lehet ennyire sarkítani. Ezért én nem is tipizálom az embereket, nincs Mihály- és Nándi-típus. Mindenkiben a tehetséget keresem, mert lenyûgöz, ha valaki kiemelkedik valamiben. Egy szerelmi kapcsolat pedig még ennél is bonyolultabb, hiszen abban leírhatatlan, megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Az interneten olvastam, hogy az egyik szinkronrendezõ "szinkrongépnek" nevezett, annyira jól csinálod azt a mûfajt. (Elkomorodik az arca, úgy tûnik, nem tetszik neki a megnevezés.) Ezt elismerésnek szánta, bár kicsit fura érzés, mikor az embert géphez hasonlítják. Szerintem arra gondolhatott, hogy mindent elsõre, tökéletesen megcsinálsz. Imádok szinkronizálni, nagy kihívás számomra. Azt tartom a legnagyobb dicséretnek, ha nem ismerik fel a hangomat! Megpróbálok az adott külföldi színész karakteréhez idomulni, hogy pontosan kövessem a hangommal, ami az arcán van, amit éppen játszik. Éppen ezért a hangszínem is hozzá igazítom. Samantha például a Szex és New Yorkból több mint tíz évvel idõsebb nálam, ezt is figyelembe kell vennem, mikor szinkronizálom. Ezért a legérettebb, legdögösebb hangomat használom. Év közben, a forgatás, a színház, a szinkron mellett, hogyan töltõdsz fel? Igazi városi lányként sosem voltam nagy természetjáró, mostanában mégis a vidéki táj, a víz, a nyugalom kapcsol ki igazán. A látványtól, az illatoktól, a csöndtõl töltõdöm föl és attól, hogy ilyenkor nem kell senkinek sem megfelelnem, illetve egész nap talpig sminkben lennem. Csak relaxálni. Ha pedig lenne rá módom, illetve idõm, utaznék! Vadregényes tájakra, Amerikába, Franciaországba, a Távol-Keletre. Gondolkoztál már a gyerekvállaláson? Úgy vélem, ezt sosem szabad görcsösen tervezgetni, határidõket szabni magunknak, hogy jó, akkor harmincéves koromig mindenképpen gyereket kell szülnöm. Érzem, tudom, hogy leszek anya, a vágy, az ösztön, a késztetés bennem van, és remélem, mindez már nem várat magára túl sokáig.
NÉVJEGY: Csaba Orsi
|